„La historia me absolvera”
„A történelem fel fog menteni”
Kuba. Ott van az a Mexikói öbölben. Meg kommunizmus. Meg szivar, meg Che Gevara. Na ennyit tudunk nagyjából Kubáról. Jah, meg hogy Fidel Castro ott a gonosz diktátor.
Nos Castro már nem kellemetlenkedik több órás beszédeivel. Tudniillik február közepén lemondott a hatalomról. Állítólag végleg. Mondjuk nem lehetett akkora trauma az öregnek hiszen már hónapok óta nem ő vezette az országot. Hanem az öccse Raul. Jut eszembe, a szigetországban nem ám olyan vaskalapos kommunizmus működik mint a múlt században a világ több pontján. Hanem van ám ott választás meg ilyesmik. Amit Fidel kilencven százalékkal, magabiztosan megnyert. Az más kérdés, hogy sem külföldi megfigyelők nem voltak, sem újságírók. Azért jó fej volt az öreg, hogy nem hozatta ki magát száz százalékosra. Azért annyira nem nagyravágyó. Meg törődik Ő a néppel. Nem akarja, hogy elkótyavetyéljék a nehezen felépített rendszert. Így az öccsére hagyta a nagy művet. Nem mintha a szemére szeretném vetni. Csak törődik a családjával. Mindannyian ezt tennénk. Vagy nem.
Szóval nem tudunk sokat erről az emberről aki több amerikai elnököt mert sőt, tudott is bosszantani mint ahány ellenzéki politikus tette ezt vele.
Castro az oviban még nem diktátornak öltözött farsangkor. Aztán úgy döntött nem tetszik neki az aktuális megregulátor Batista úr ténykedése. Ezért felhagyott a jogi pályával és barátaival, valamint Raullal megtámadtak egy kisvárosi helyőrséget Moncada-t. Azokban az időkben Castro még csak barátkozott a forradalmár szerepével és meg is fizette a tanulópénzt. A kitörésük teljes bukásnak bizonyult, egy kevés börtön után a leendő államfi kényszernyaralásra ment megfogyatkozott csapatával Mexikóba.
Volt még egy jelentéktelennek tűnő kalandja Guatemalában, ami Ernesto Guevara nevű fiatal orvossal való találkozás miatt nyert fontosságot.
Még a partizánkodás elején fundálták ki a szakáll kötelező jelleggel való viselését. Nem kizárt, hogy Párizsban is növesztette akkoriban az arcszőrzetét mindenki, a partizánok viszont elsősorban a praktikussága miatt döntöttek álluk eltakarása miatt. Tudniillik a lelkes Robin Hood utánzatok közé beférkőzhettek a spionok is. De a kémeknek nem volt szakálla, így kitűntek a szőrösök közül és le is buktak. Az erdőben bujkáló terepruhás sereg mindennapjaira nem cserélné egyikünk sem életét. Ott nem volt TV meg pacal pörkölt. Sem WC. Sem fűtés. Volt viszont egy csipetnyi gyakorlás, fegyverforgatás, no meg egy kevés esőben üldögélés. A sok fáradt harcos szellemi frissességet akkoriban kénytelenek voltak a kommunizmus, szocializmus alapjainak tanításával szinten tartani. Gondolom mert akkoriban még nem volt csocso meg Play Station.
1956-ben aztán „Gramma” nevű jacht fedélzetén érkezett a szigetországot felszabadítani vágyó seregnek alig nevezhető társaság. Mivel fegyverzetük még a Magyar Honvédség szintjét sem ütötte meg, létszámuk pedig elégtelennek bizonyult egy ütőképes rögbi csapat felállítására bevetették magukat az erdőbe és a gerilla harcmodor előnyeit élvezve keserítették meg Batista haderejét. Ami annyira jól ment, hogy elnyerték a lakosság szimpátiáját. Így könnyen szereztek ellátmányt illetve információt. A legfontosabb, hogy a partizánok létszáma napról-napra nőtt. A kisebb csatákat követték a nagyobbak meg Havanna bevétele, 1959. január 1-jén. Meg az addigi hatalmat élvezők Floridába való disszidálása.
De a nép felszabadítóként ünnepelte a gyakorlóruhás hőst. Így utólag mókásnak és kissé érthetetlennek tűnik, de akkoriban a nyíltan kommunista eszméket valló Castro legnagyobb támogatója az USA volt. A világ minden pontjáról érkeztek az értelmiség képviselői tiszteletüket tenni a győztes hadvezérnél. Például Robert Merle.
Castro karrierje nem ívelt felfelé. Hanem meredeken felfelé lövellt. Még ’59 februárjában miniszterelnöknek „választották”.
Aztán ahogy teltek múltak az évek Castro egyre paranoiásabb lett. Ami végül is megérthető ha az embert megpróbálja a bolygó legerősebb katonai hatalma eltenni láb alól. Nem tetszett az Államoknak, hogy a kubai elitréteg vagyona most hirtelen a közé lett. A CIA vért izzadt munkatársai hiába próbálkoztak. Megkíséreltek ők mindent. A megmérgezéstől kezdve a szakállának kihullatásáig széles spektrumban, hatalmas fantáziával tevékenykedtek a titkosszolgák. Szinte semmi eredménnyel. A legnagyobb akciójuk a Disznóöböl béli partraszállás megszervezése, pénzügyi, szakmai támogatása volt. Tudniillik 1961 elején az Államok megszakította diplomáciai kapcsolatát a szigetországgal. Rá három hónapra már meg is indult az amerikai hátszéllel tuningolt 1500 kubai emigráns partra szállni. A nagy tervek még G. W. Bush jelenlegi népszerűségénél is kisebbnek bizonyultak és az akció kezdetétől számított hatvan órával később már csak a csillapíthatatlan fejfájás Kennedy koponyájában emlékeztetett az egészre. Szóval az USA nem tudta megakadályozni érdekeltségeinek államosítását. Ami jobban fájt a jenkiknek, hogy Fidel rendszerének meggyengítése érdekében bevetett gazdasági embargó sem a tervek szerint sült el. „Ha nem veszi a nagy szomszéd azt a temérdek cukrot megveszi más” elve működött is. Nem vagyok benne biztos, hogy elsősorban a termék jó minősége miatt, inkább a hidegháború kiélezősé miatt, stratégiai szempontokból a Szovjetek tettek visszautasíthatatlan ajánlatot. Az örök partizán meg bolond lett volna visszautasítani. A vöröscsillagosok nem csak a cukrot vitték el hanem Kubát is ellátták egy-két hasznos dologgal. Mert szerintem a nukleáris töltettel felszerelt rakéták bizonyos szempontok szerint igencsak hasznosnak bizonyulnak. Erre az USA is rájött. De ők nem jártak Travoltát is megszégyenítő örömtáncot, hanem kezdték bebarnítani az alsót. Pánik tört ki az államokban, hiszen a szovjetek rakétái a Mexikói öbölből a Keleti part legtöbb nagyvárosát gond nélkül elérték. Kennedy ’62 október 22-én jelentette be a nagyközönségnek a fenyegetést, egyben azt is, hogy karantén alá vonják a szigetországot. A hidegháború legkritikusabb pontját ugyan ebben az évben, október 27-én érte el amikor a kubaiak lelőttek egy amerikai U-2-es felderítő repülőt, miközben újabb szovjet szállítóhajók próbálták megközelíteni a renitens szigetet. A vörösök hajói kisebb féle problémával néztek szembe úti céljuk felé közeledve. Egész pontosan egy tucat amerikai hadihajóval. És szó szerint szembe néztek egymással. Na akkor aztán izzottak a privát vonalak a két atomhatalom vezetője között. Nyikita Hruscsov, az SZKP főtitkára állítólag ekkor a pozíciójával járó feszültséget a papucsával való asztalcsapkodással vezette le. A tőle megszokott vörös fejjel. Szerencsénkre a krízist meg tudták oldani a diplomácia segítségével és nem kellett a piros gombokat nyomogatni, meg indítási kódokat mormolni. Az amerikaiak leszerelték rakétáikat Törökországból és megígérték, hogy nem bántják Fidelt. Cserébe Hruscsov elvitette az ő tűzijátékait a szigetországból.
Szóval Fidel beírta a nevét a történelembe. És ekkortól kezdte azt hinni, hogy a kis szigetről képes lesz megváltoztatni a hidegháborús erőviszonyokat. Katonai segítséget küldött Angolában, Dél-Amerika több országában segítséget nyújtott a baloldali erőknek a hatalomra jutás érdekében. Közben folyamatosan agitált az USA ellen több órás beszédeiben. Amik nem igazán hatották meg az ellenzékét akik szerint az ország nem éppen a legjobb irányba halad. Na Castrót meg ez nem érdekelte, és gond nélkül bebörtönöztette őket. Jobb esetben.
A szocializmus Kubában sem működik tökéletesen. Nem dúskálnak a közvagyonban, az US$ még mindig szemeket csillanásra késztető fizetőeszköz arrafelé. Mindemellett nem igen van analfabéta arrafelé. Meg kórházi ellátás nélkül maradt beteg sem.
Egy korszaknak lett vége az évek óta betegeskedő vezető lemondásával. Kíváncsi vagyok kezdődik-e egy új Raul vezetésével. Ugyan ő is a bátyjával harcolt a kezdetek óta, de állítólag neki köszönhető a turizmus látványos felvirágzása a szigeten. Meg hogy ő annyira kapzsi, hogy vágyait maradék nélkül csak az ország felvirágoztatásával tudná elérni. Meglátjuk.
De semmiképp sem feledjük, hogy Fidel Castró egészen a múlt hónapig a föld második legrégebb óta hatalmat birtokló ember volt. És lehet, sőt valószínű, hogy nem imádta a kubai nép egy emberként, de lemondásának hírére több ezer ember vonult ki Havanna utcáira. Nem örülni ám, hanem elbúcsúzni tőle…